A Szent András Sörfőzde elindította az idei karácsonyi sör szezont az Esthajnal sorozatuk legújabb darabjával. A széria amúgy is közel áll a szívemhez (tudniillik ~3 éve az akkor aktuális sörrel indult el a blog), így idén sem mehetek el mellette szó nélkül.
Indítsuk is a beharangozót a szokásos, kötelező felsorolással! Szóval, immáron a tizedik alkalommal, az áfonyás láger, a lucfenyős hibrid, a füstölt barna búzabak, a mentás-csokis stout, az earl grey porter, a füstölt szilvás imperial stout, az őszibarackos fekete ipa, a feketeribizlis és a meggyes-mákos balti porter után idén mézeskalácsos belga ale formájában érkezik a palackba zárt karácsony. (Habár ez a szlogen eltűnt a címkéről).
Ha már címke, akkor megjegyzem, hogy mindig is szerettem a Szent András Sörfőzde egységes, letisztult, minden fontosabb információt feltüntető címkéit. Azt hiszem, a dobozos Ködfelhővel kezdve indult el egy kicsit új irányba a dizájn (ami nekem annyira nem jön be), és én sajnálom, hogy az Esthajnal ’22 esetében is eltértek a korábbi kinézettől. De ez csak a külsőség, és egyébként is „ízlések és pofonok…”.
Ami fontosabb, az maga a sör. Az addíciók miatt a belga blonde-ra jellemző szalmasárga, arany szín átmegy borostyánba, barnába, és a hab is gyorsan eltűnik. Illatában elsőként a szegfűszeg robban be (ekkor még inkább forralt bor feeling jön át), de ahogy melegszik a sör, úgy jelenik meg a fahéj, majd összeáll mézeskalács. A kortyokkal is érdemes várni, míg a sör eléri az üzemi hőfokot (hűtő-hidegen kicsit bántó volt az eleje), de ott is jön végül a karácsony hangulat. A fahéj (ahogy valójában is az) kicsit tapadós, ami picit karcossá teszi a kortyot, és egy kis édesség hiányzott nekem a balanszhoz. Amit az üveg ígért, nevezetesen a mézeskalács-élményt, azt viszont végül is megkaptam, és még a sör-jelleg sem veszett el.
